Ha a Feröer-szigeteken túrázunk, sokszor nem is a cél a lényeg, hanem az út, amíg eljutunk odáig. Mivel gyakorlatilag mind a 18 sziget túraterep, a lehetőségek száma szinte végtelen. Néhány kiemelkedően látványos gyalogos és autós kirándulást mutatunk be a sok közül.

Ahogy előző beszámolómból már kiderült, a Feröer-szigetek teljesen elvarázsolt. Bő egy hét alatt az összes látványosabb túraútvonalat végigjártam, de nem tudtam betelni a tájjal. Azt ajánlom a Feröerre látogatóknak, hogy töltsenek el néhány éjszakát Vágar szigetén, párat Tórshavnban, majd Klaksvikban, mert ezekről a helyekről csillagtúraszerűen kényelmesen felkereshetik az alább felsorolt látnivalókat.

Az egyik leglátványosabb túraútvonal Mykines szigetén halad végig. Már az nagyon izgalmas, hogy ide csak a Vágar-szigeten fekvő Sorvágur kikötőjéből lehet eljutni bő félórás kompúttal, illetve a hét bizonyos napjain, megfelelő időjárás esetén helikopterrel. A csipkés sziklaszirtek közt vezető hajóút lenyűgöző. Nekünk ugyan némileg viharosra sikerült az átkelés, az érkezés után kicsit le kellett ülnöm, hogy lenyugodjon a gyomrom. Szerencsére nem kellett sietni, hat óránk volt a visszafelé induló hajóig.

A kikötőtől nyugati irányba indultunk el egy meredek emelkedőn, aztán fel-le haladtunk a dombokon. Ahogy végigtúráztunk a szigeten, többnyire borús idő, szitáló eső és sűrű köd nehezítette a szép fotók készítését, de szerencsére pont akkor voltak a legjobbak a látási viszonyok, amikor a lundák fészkelőhelyéhez értünk, így legalább azokról készülhetett pár jó kép.

A madarak százával repkedtek a fejünk felett. Bár korábban is találkoztam pár lundával Izland szigetén, ilyen tömegben most láttam őket először. Elmondhatatlanul nagy élmény volt, ahogy ezek a kis minipingvinre emlékeztető madarak elegánsan köröztek a levegőben. Ezután átkeltünk egy hídon, és máris célegyenesben voltunk a régi meteorológiai állomásnak helyet adó kis ház és a túra célpontja, a kilátótorony felé. Na, ezeket alig láttuk az időközben egyre sűrűbb köd miatt, úgyhogy nem is időztünk ott sokat, indultunk vissza a faluba. 

A helyi kávéházban kávé vagy forró leves mellett melegedtünk. A túra kényelmes tempóban simán megtehető a reggeli és késő délutáni hajójárat között. 

Egyetlen veszély fenyegeti a turistákat, hogy a jó fotók reményében túl közel mennek a sziklák pereméhez. Sajnos az évek során néhány helybéli pásztor is lecsúszott a sziklákról. A halálos balesetet szenvedettek emlékére a túraútvonal elején oszlopot állítottak. 

Mykinesen van ugyan templom, de a tucatnyi lakosnak nincs lelkipásztora. Ettől függetlenül vasárnaponként összegyűlnek, imádkoznak és énekelnek. A közös éneklésnek egyébként is nagy divatja van, családi és baráti összejöveteleken leginkább ezzel múlatják az időt. 

A szigetcsoport talán legikonikusabb látnivalója a Gásadalur település előtt található vízesés. Az aprócska falu kedvéért alagutat fúrtak a hegybe, hogy könnyebben eljuthassunk oda. Egyébként is jellemző az egész szigetcsoportra, hogy a néhány család által lakott falvakhoz 2-3 kilométeres alagutak vezetnek, jelentősen megkönnyítve az ott élők életét. 

A szigetek legnagyobb tava Sørvágur és Miðvágur között terül el. A reptérről a főváros felé hajtva ott kell lehajtani az autóútról, ahol egy kis szervizút kanyarodik néhány régi kőház felé, majd a tó bal partján a legnagyobb szikla felé kell elindulni. Itt egészen az óceánig tudunk elsétálni, ahol egy képkockában megörökíthetjük a tavat és az óceánt. Ösvényt nem kell keresni, mert nincs, csak menni kell a parttal párhuzamosan, ahogy a mocsaras, köves táj engedi. 

Ezek után érdemes áttenni a székhelyünket Tórshavnba, ahonnan gyorsabban eljuthatunk a többi túrahelyre, és csak egyszer (Vágarról kihajtva) kell alagútdíjat fizetnünk. 

A Feröer-szigetek talán legbájosabb, legtöbbet fotózott falvacskája Gjógv. A falu neve hasadékot jelent, és ez nagyjából le is írja a fekvését. A pár házból álló település mellett nagy kanyon nyílik, melynek bal oldalán fel lehet mászni a hegyre. Egy idő után ugyan utunkat állta egy kapu, rajta felirattal, amelyről csak sejtettük, hogy privát területet jelöl (utánakérdezve kiderült, valóban az), de ezt mindenki figyelmen kívül hagyta, és mászott tovább a sziklaperem felé. Így tettem én is, és nem is bántam meg, mert nagyszerű képeket lehet fentről kattintani. 

Maga a hasadék is innen látszik a legjobban, olyan, mintha baltával belehasítottak volna a tájba. Persze mire felértem a hegygerincre, szakadni kezdett az eső, úgyhogy sokat nem bámészkodtam, hanem iszkoltam lefelé. Lent a falu egyetlen vendégházában kibekkeltem az esőt, majd arra lettem figyelmes, hogy a patakban gyerekek csónakáznak egy elkerített kis részen.

Itt miniházikókat is felfedeztem, amilyeneket korábban Izlandon láttam, ahol trolloknak és tündéknek építik ezeket. A környezetet elnézve teljesen érhető volt a dolog, magam se lepődtem volna meg, ha valahonnan manók masíroznak elő.

Saksun felé már az út is elképesztően gyönyörű volt. A tíz kilométernyi, szelíden kanyargó egysávos útra úgy ötvenméterenként kis kiálló szigeteket alakítottak ki, ahova a szembejövő forgalom elől le lehet húzódni. Teljesen el voltam varázsolva, hát még, amikor megláttam a kis öbölben megbúvó falvacskát a messziről fénylő fehér templommal, a fátyolszerű vízeséssel és néhány aprócska, színes házikóval. 

Egy árva lélek nem volt sehol, nem tudtam, egyáltalán laknak-e még itt.  Az interneten később azt találtam, hogy mindössze 30 fő lakja a települést. Lesétáltam a fekete homokos partra, amelyen ki lehet menni egészen az óceánig. Totál elhagyatott hely, de nem félelmetes, csak ámul-bámul az ember. 

Ugyancsak Streymoy-szigeten fekszik Tjørnuvík, egy világvége-hangulatú falu. Itt sem találkoztam senkivel, a végtelen csendet csak a tenger morajlása és a madarak vijjogása törte meg. Az autóút a sziklatorony oldalában levezet a fekete homokos öbölbe. Itt néhány színes házikó áll, három oldalról körbevéve a föléjük tornyosuló hegyekkel. 

A „strandról” jól látni az Óriás- és a Boszorkány-sziklát, illetve a szomszédos Eysturoy-szigetet. Ahhoz képest, hogy a turistákat se kávézó, se képeslapárus nem várja sehol, kifogástalanul karbantartott nyilvános vécé szinte mindenhol akad, például itt is, rögtön a buszmegálló mellett. 

Kalsoy szigetére is nehézkesen ment a vezetés, egyszerűen azért, mert állandóan megálltam fotózni. Amikor ugyanis végre átsütött a ködfelhőn a nap, olyan gyönyörűen ragyogtak a smaragdzöld mezők, hogy képtelenség volt ellenállni nekik. 

A sok megállónak az lett a vége, hogy a korai indulás ellenére izgulnom kellett, nem késem-e le a hajót. Különösen, mert akárcsak Tórshavnban, Klaksvikban sincsenek eligazító táblák, a körforgalmaknál soha nem tudtam, merre menjek. Leszólítottam egy férfit, hogy hol a kikötő, és mint kiderült, ő is éppen oda igyekezett, úgyhogy beszállt mellém az autóba, és navigált. 

Nagyon úgy tűnt, hogy nem fogok felférni a kompra, de valami egész elképesztő módon összezsúfoltak 15 autót a kis helyen. 

A kapitány úgy igazgatta az autókat, mintha csak Tetrist játszana. Olyan közel kellett állnom a hajó oldalához, hogy alig tudtam kipréselni magam. A mellettem álló autó sofőrje még rosszabbul járt, csak úgy tudott kiszállni, hogy hátramászott a hátsó ülésre. 

Átérve Kalsoy szigetére egyből északra autóztam, Trøllanes városkába, amelynek közelében egy világítótornyot akartam megnézni. Útközben négy alagúton is áthajtottam a szokásos vaksötét, egysávos úton. Csak az első pár másodperc ijesztő, amíg megszokja az ember szeme a sötétséget. Ez az út a nyolcvanas évek alagútépítő lázában épült, korábban a sziget négy picurka települését csak vízi úton lehetett megközelíteni. 

Hogy a világítótornyot nem egyszerű megtalálni, az már az internetes beszámolókból kiderült. Ezért aztán alaposan kikérdeztem még Tórshavnban az információs irodában dolgozó hölgyet, hogy merre induljak.

Itt persze nincs kitáblázva semmi. Az eligazítást követve letettem az autót a parkolóban, és nekivágtam az út bal oldalán a hegynek. 

Kemény menet volt, mert nem voltak egyenes vagy lefelé lejtő szakaszok, végig csak felfelé kellett kaptatni, halál meredeken. Patakozott rólam a víz. Már a hegygerinc közelében voltam, amikor egyre több madár kezdett repdesni felettem, egyre hangosabban vijjogtak, és egyre közelebb szálltak el a fejem mellett. Ijedtemben folyton behúztam a nyakam, közben attól rettegtem, hogy legurulok a meredek hegyoldalról. Bár nagyon nem szívesen adtam fel, végül csak megfutamodtam, pedig már a felhők felett jártam.

Lent aztán összefutottam egy norvég családdal, akik már rég megjárták a világítótoronyig meg vissza. Csodálkozva néztem rájuk, hiszen ők is azzal a komppal jöttek, amelyikkel én. Mint kiderült, nem kellett volna megmászni a hegyet, megkerülhettem volna az óceán mentén. Na mindegy, a világítótorony állítólag úgyis egészen picurka volt, 

és a lényeg itt úgyis maga a kirándulás. 

Úgyhogy tízfokos nyár ide, magas árak oda, a Feröer-szigetek nagyon belopta magát a szívembe. A fenti kirándulásokon kívül még számos helyet bejártam, a nyolc nap alatt alaposan megismertem a szigetvilágot, és a gyakran barátságtalan, zord idő ellenére hátborzongatóan szép tájakat láttam. A rövid „nyár” és az elszigeteltség miatt huzamosabb ideig nem szívesen laknék itt, de örülök, hogy láthattam ezt a fantasztikus világot. 

Forrás: http://www.origo.hu/