– Nemrég átvehette a Nemzet Művésze díjat. Más ez az elismerés, mint a többi?

– Mindenképp nagy megtiszteltetésnek tartom, hiszen a díjat a szakma szavazta meg nekem. Természetesen jólesik az embernek, ha az eddigi tevékenységét elismerik.

– A táncházmozgalom elindítása nem volt egyszerű annak idején, mit lát, hogy áll ma ez a küzdelem?

– Annak idején nem is hittük volna, hogy a mozgalom továbbterjed egy-két klubnál. Hála istennek kibontakozott, és a társadalomban meglévő nehézségek ellenére szépen elterjedt. Ahhoz képest, hogy egy nyolcvan-száz fős klubból indult el, ma százezrek foglalkoznak néptánccal, népzenével, ráadásul olyan szinten, amiről álmodni sem mertünk volna. Nem tudunk briliáns statisztikákról beszámolni, ugyanakkor óriási sikernek könyvelhettük el, hogy a Felszállott a páva című műsort az egész ország nézte. Ez azt bizonyítja, hogy kezd előjönni a társadalom mélyéről a Kodály-féle hagyomány, amely a nemzeti tudatunk nagyon fontos része. Mindig az volt a gond, hogy a felsőbb rétegek, az elit nem vesz tudomást népi tradícióinkról, most végre az ellenkezőjét látjuk, azt, hogy a legszélesebb körökben is polgárjogot nyert. A magyar táncházmozgalom a világra is nagy hatással volt, az UNESCO Világörökség is jegyzi, Hollandiától Japánig felkavartuk a vizeket. Hozzáteszem, ami nálunk probléma, az világszerte probléma, nem csak magyar ügy. De az biztos, hogy mi egy olyan javaslatot adtunk a világnak a hagyományok felhasználását illetően, ami bevált, ami jól alkalmazható. Fontos lépésnek tartom azt is, hogy a felsőfokú oktatásba is bekerült a népzene. Az egész rendszer a fejéről a talpára állt, s azzal, hogy népzeneoktatókat is képeznek, még szélesebb körben el tudnak terjedni hagyományaink. Visszanyertünk tehát valami nagyon értékeset az eltékozolt múltból.

– Mint mindenben, a népzene terjesztésében, népszerűsítésében is óriási szerepe van a médiának, de még a Fölszállott a páva című műsor elindulásához is hét évig kellett lobbizni. Miért ilyen nehéz a saját hagyományaink modern közvetítése?

– Az elit műveletlen, nem ismeri a saját kultúráját. Állandóan az utánzásból próbál megélni, ami tragédia, hiszen nekünk van saját, hazai nyersanyagunk. Áttörés kell, alulról kell építkezni, aztán lassan elérni a felső szinteket is.

– Úgy tudom, hogy többedmagával a nemrég elhunyt Dobszay László zenei katalógusának második kötetén dolgozik. Ez összegzi a népzenei gyűjtés százötven-kétszáz évét. Hogyan kell elképzelni a kötet összeállításának folyamatát?

– Ez egy háromkötetes anyagnak készült, amelynek az első részét Dobszay László és Szendrei Janka adták ki, ebben még diákként dolgoztam. Az első kötetben szerepelnek mindazok a népzenei stílusok, amelyekkel eddig nagyon keveset foglalkozott a népzenetudomány. A másodikra maradtak az ismertebb stílusok, a harmadik kötet pedig az új stílust  mutatta volna be. A második köteten Pávai Istvánnal, Richter Pállal, Szendrei Jankával és Meszéna Beá­tával dolgozunk. Felosztottuk egymás között a könyv fejezeteit, és teljes erővel tanulmányozzuk a hatalmas gyűjteményt. A Dobszay László által lefixált vezérfonal nyomán próbáljuk összerakni a rendszert, azt az állapotot rögzítjük tehát, amit ő a hetvenes évek elején lefektetett. A legfőbb cél az, hogy a népzenei anyag katalógusszerűen áttekinthető legyen. 

A Dobszay-rendszer azért fantasztikus, mert gyakorlatilag fejből rakták össze. A stílusok kialakítása, a tömbök párosítása, az egymáshoz hasonlító dallamok összerakása rendkívül sok pluszinformációhoz juttatta a zenetörténészeket is. Nem csak egy katalogizált anyagról van szó, hiszen az általuk kialakított stílusok zenetörténeti korszakokhoz vezetnek vissza, s olyan ismereteket sugallnak, amelyeket írásos formában nem örököltünk meg.

– Dobszay László 2010-ben így fogalmazott: „A népzene meghalt. Ebből kell kiindulni. Inkább az a kérdés, hogy azzal a népzenével, ami már meghalt, mit kezdünk.”

– Babits Mihály is meghalt, Homérosz is, Arany János is, Weöres Sándor is, és sajnos Dobszay László is. Attól még nagyon jól tudjuk használni az alkotásaikat. Dobszay hatalmas életművet tett le az asztalra, de az is igaz, hogy a tudós emberek nem mindig látnak ki kutatóárkaikból a hétköznapi életre. Martin György például folyamatosan figyelte, a társadalom hogyan reagál a kutatási eredményekre, és fordítva. Így jöhetett létre a táncház. A Dobszay-féle kutatásokat főleg az anyag feltárásában, annak értelmezésénél tudjuk értékesíteni, hiszen óriási, Kodályéhoz hasonló anyagismerete volt. A gregorián és a régi zene területén szerzett hatalmas rutinját a népzene kutatásakor is remekül hasznosította. A magyar népzene saját hagyományainkból származik, s bár a széles néptömegek használati zenéje volt, a teljes zenetörténetnek része, nem rekeszthető ki abból. Ezt Dobszay László így tanította, még akkor is, ha olykor mást nyilatkozott. Az igaz, hogy voltak averziói a revivallel kapcsolatban, s kérdéses volt számára, hogy egyáltalán miért kell elénekelni azt, amit már senki sem használ. Nos, ugyanez a gregoriánról is elmondható, hiszen az végképp kiment a divatból. Úgy gondolom, ezek inkább érzelmi alapon történő megközelítések. A mai fiatalok viszont fantasztikusan megtanulták, és visszahozták a mai életbe ezt a stílust, autentikus előadásmódjaival együtt.

– Ma azért is vannak nehéz helyzetben azok, akik a hagyományaink népszerűsítését tűzték ki célul, mert az értékekre rásodródott rengeteg egyéb tendencia – a média, egyfajta gondolkodásbeli felületesség. Mit gondol, honnan eredeztethető ez a bezáródás, a távolodás a közösségi értékektől?

– A világ efelé tart. Az embereket magukra hagyják, ezért szükség van a tudatosságra, az elménkre. De ez nem csak a népzenével van így. Ha az ember nem figyel oda, nem védi meg magát, áldozatául esik az üzleti érdekekre épülő tömegbolondításnak. Fontos, hogy próbáljunk meg beszélni, ne csak beszélni a kommuniká­cióról, társalogni, és normálisabb életet élni. Ehhez nekünk is ugyanolyan jogunk van, mint a régi korok embe­reinek. 

Forrás: magyarhirlap.hu